Mikor Wendy megkapta az utolsó oltását is, nagy örömmel készültünk első sétájára. Nyár volt, gyönyörű idő, a város határában lévő patak is hívogatta az úszni vágyó retrievert. De rá kellett jönnöm, nem is olyan egyszerű a patak megközelítése.

Kiléptünk a kapun, Wendy szépen kocogott mellettem a pórázán, én pedig iszonyú elégedett voltam, hogy ilyen okos és szép kutyám van. Aztán két lépés múlva Wendy fogta magát, és leült. Hívtam, bíztattam, de semmit nem hatott rá. Mélabús képpel nézett maga elé, rám se bagózott. Én meg simogattam, eldobtam pár lépésnyire a játékát, de azzal se törődött. Végső kétségbeesésemben négylábra állítottam, és megindultam előtte, közben vidáman hívogattam. Erre ő is megindult, és jött, mintha semmi sem történt volna. De egy utcával később ismét eljátszotta ezt, én is hasonlóan reagáltam, mint az előbb. Ez így ment a nyílt terepre érkezésig, ott aztán levettem róla a pórázt, ő meg mint akit puskából lőttek ki! Pár méter után észbe kapott, és visszajött hozzám. Innentől szépen mentek a dolgok, sétálgattunk a réteken, végül eljutottunk a patakhoz. Új volt neki ez a sok víz, de azért bátran belement, nagy megelégedésemre úszott egy kört, aztán kimászott. Innentől nem izgatta különösebben a víz, inkább a nádasban portyázott.

 Vízszeretete azért szép lassan fejlődött, és ma már örömmel kihoz nekem bármit a patakból, legutóbb a jégtáblák közé is bement - én nem tudtam visszafogni...

A séták ügye is megoldódott, bő két hónap után. Minden átmenet nélkül ráeszmélt, hogy őt senki nem akarja bántani, felesleges fülét-farkát behúzva megállnia. Persze ehhez sok türelem kellett, mert ha meghallotta a hangomban a leghalványabb árnyalatát is az idegességnek, csak még inkább "magába zuhant".